A régi krónikák szerint Kárpátalja a Római Birodalom éjszaki határánál, azaz a Duna partjain fekvő ősi borvidékek egyike. A Római légiósok Probst császár (276-282) parancsára ültettek szőlőt az éjszaki megyékben.
Ezen kívül, egyes források szerint a X. században a Dunai alföldre érkező nomád törzsek, a mai magyarok ősei hozták Kárpátaljára a közép-ázsiai szőlőfajtákat.
Az alföld éghajlatának, talajösszetételének és földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően már a XII-XIII századtól egyre nagyobb mértékben fejlődött a vidék borkultúrája.
Batij hán támadását követően 1251-ben a szőlő- és más ültetvények tönkrementek. A kiüresedett vidék benépesítése érdekében IX Béla magyar király 1254-ben német és olasz szőlészeket (vinclereket) hívott meg ide, Munkácsot és a környező földeket, pedig odaajándékozta vejének Lev Danilovics galíciai fejedelemnek, aki engedélyezte a szőlőültetvények kialakítását, a borkészítést és a kereskedelmet. Az első 10 évben a borászoknak és borkereskedőknek nem kellet adót és egyházi járulékot (tizedet) fizetniük.
A Kárpátaljai borkultúra történelmi központja a Szőlős közelében található Fekete hegy, hiszen Kárpátalján először itt termesztettek szőlőt. Az első Kárpátaljai borászatot említő történelmi dokumentumban szintén Szőlős városáról esik szó. Ez egy 1093-ból, azaz I Ladiszláv idejéből származó okmány, amely szerint Szőlős, lakosságával és a környező földekkel együtt a szerzetesek tulajdonába került. II Géza (1141-1162) idejében a mai Szőlős területén alakították ki az első Kárpátaljai szőlőültetvényt. Ez elsősorban a kedvező éghajlatnak, a talajösszetételnek és a reggeltől estig a nap sugaraiban fürdő Fekete hegy földrajzi elhelyezkedésének volt köszönhető.
A XIII század végére már nem csak Szőlős és Munkács, hanem a környező települések (Beregszász, Nagymuzsaly, Kaszony, Vári, Nagybereg) közelében is voltak szőlőültetvények. Ezek többsége a monostorok tulajdonát képezte. Egyre népszerűbbé váltak az olyan szőlőfajták, mint a Rizling, a Furmint, a Hárslevelű, a Szerémi Zöld és már ősi szőlőfajták.
1351-ben IV Károly cseh király Franciaországból szállíttatta ide az úgynevezett „burgundi” szőlőfajták vesszőit. Ezek voltak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Pinot, a Sauvignon, a Chardonnay, a Merlot és a Cabernet. Ebben az időben a Kárpátaljai borok nem csak a helyi lakosság körében voltak népszerűek, hanem az éjszaki szláv földekre is szállították őket, valamint sokszor kerültek királyi asztalokra is.
1502-ben, a törökök magyarok feletti győzelme után, amikor Magyarország keleti része az Oszmán birodalom tulajdonába került, a Kis Ázsiai és a Balkáni kultúra nagy hatással volt a vidék borászatának fejlődésére. Ebben az időben kezdték termeszteni az olyan szőlőfajtákat, mint a Csaus és a Karaburnu, és ekkor jelentek meg az első lugasok is.
A XVIII század második felében, az 1699-es Karlovi békeszerződés után, amikor véget ért a közel 200 éves török uralom, fellendült a Kárpátaljai borkultúra fejlődése
A Kárpátaljai (Muzsalyi, Beregszászi, Szerednyei) borok legalább olyan népszerűek voltak, mint a Tokaji és a Soproni borok, többek között Poroszországba, Lengyelországba, Oroszországba, Angliába, Hollandiába, Svédországba exportálták őket. Az I Péter orosz cár tulajdonában lévő földeken termelt Szerednyei borok különösen népszerűek voltak.
A XVIII század közepétől, amikor Mária Terézia korlátozta a borok exportálását, elkezdődött a Kárpátaljai borászat hanyatlása. Az 1848-as szabadságharc után a földbirtokosok és a szerzetesek eladták elhanyagolt szőlőföldjeiket az egykori földműveseknek. Ez nagyban hozzájárult a szőlőföldek területének növekedéséhez, a magas minőségű borok választékának szélesítéséhez. Az újonnan elültetett szőlőfajták, valamint az új technológiák és munkaeszközök Franciaországból, Olaszországból, Németországból és Ausztriából származtak.
1857-ben az Amerikái kontinensről Európába került a filoxéra nevű kártevő, amely 15 év alatt több mint 6 millió hektárnyi európai szőlőt pusztított el, többek között a magyar szőlőföldek két harmadát.
A Beregszászi szőlőföldek jelentős részének pusztulása után, 1881-ben Amerikai szőlővesszőket kezdtek Európába szállítani, beoltás céljával, mivel kiderült, hogy a filoxéra csak az európai szőlőfajtákat támadja. Az első Reparia vesszőket Schönbornék, és Jobszti Gyula hozták 1883-ban. Például, Czeiner Nándor, a Schönborn-uradalom birtokainak kezelője (1850-1928) 1883-tól megkezdte az új szőlőfajták betelepítését. 1885-86-ban munkája elismerést nyert, 1887-től közismertté vált az általa először alkalmazott zöldoltás módszere, amely a következőképpen történik: az oltást éles késsel végzik, amelyet minden vágás után megtörölnek, mert a képződő fekete, csersavas vasvegyületű bevonat gátolja a forradást, Pamutfonállal v. gumiszalaggal kötözik majd összeszorítják. Oltóhajtásnak egy vagy két ízköz hosszúságú, csumás nóduszú hajtást használnak.
Doktor Czeiner 1881-ben -Munkácsról Beregszászba költözött. Ő volt a Beregszászi szőlészek egyesületének alapítója és első vezetője, valamint a Beregszászi export társaságot vezetője is volt. Ekkor jelentek meg az első borászattal kapcsolatos kiadványai. Leghíresebb munkái: „Amerikai ellenálló szőlőfajták tenyésztése zöldoltás eljárással” (Budapest, 1893) és „A beoltott szőlővesszők metszése hegyoldali ültetvényeken” (Budapest, 1893).
Az 1898-ban megjelent borászati bizottság jelentése szerint a Beregvidéken nem csak a nagy, de a kis területű szőlőültetvénnyel rendelkező gazdák is sikeresen küzdöttek a filoxéra ellen. „Mivel vidékünk borkultúrája a szakértelmen alapszik, a Beregszászi szőlőtermesztők csoportja országunkban az elsők között a 70-es évek elején megkezdte a szőlő átültetését, méghozzá nagy szakértelemmel és odafigyeléssel” - írja a Magyar Gazdasági egyesület 1898-as borászattal kapcsolatos jelentésében.
Néhány év elteltével a filoxéra által elpusztított szőlőföldek megújultak. A kis borvidék újra bebizonyította, hogy fejlődésképes, és versenybe szállhat akár a világhírű Európai borvidékekkel.
A XX század elején a Beregvidéki szőlőföldek területe elérte a 3000 hektárt, a 20-30-as években pedig a 4500 hektárt. Az egyre bőségesebb termés pedig az új technológiák bevezetésének volt köszönhető. 1911-ben egyes Beregvidéki borok versenyben legyőzték a világhírű Tokaji borokat is.
A második világháború után a vidék szőlőföldjei 4200 hektáros területet foglaltak el. Egy hektáron közel 7,2-7,5 ezer szőlőbokor volt. 1947-48-ban a kollektív gazdaságok létrehozása a magántulajdonban lévő szőlőültetvények elkobzását eredményezte. Úgy tűnt, hogy a kollektivizáció győzött. Később kiderült, hogy szőlő gondozásához jól képzett szakemberekre volt szükség. Ezt a kollektív gazdaságok vezetői nem tudták megoldani, vagy nem akarták, ezért bérbe adták a szőlőföldeket az egykori tulajdonosoknak. Ők gondozták a szőlőt, amiért a termés egy részét megtarthatták maguknak.
A XX század 60-70-es éveiben így gondozták a szőlőföldeket a Visszatekintő dűlőben. Itt bérelt először földet Sass Károly. Majd, amikor Ukrajnában megkezdődött a farmermozgalom, ő az elsők között csatlakozott a földművesek csapatához. 1992-ben az egykor bérelt terület a családi bírtok része lett. Ekkor a többi gazda is bejelentette tulajdonjogát az 50 hektárnyi szőlőföldre, amely egykor az ő tulajdonukban volt.
1953-ban a szőlőföldek területe elérte az 5400 hektárt, 1965-ben pedig a 14500 hektárt. Ezeken többnyire európai szőlőfajtákat termesztettek, 74 százalékuk csemege szőlő volt: Saszla, Csaba Gyöngye, Hamburgi Muskotály, Damaszkuszi Rózsa, Szőlőskertek Királynője, Irsai Olivér, Mátyás János. A borszőlők közül ezek voltak a legnépszerűbbek: Furmint, Hárslevelű, Leányka, Muscat Ottonel, Müller Turgau, Rizling, Traminer, Semiglon, Szerémi Zöld, Cabernet Sauvignon, Merlot, Zweigelt, Matrasa.
Sajnos a 80-as évek második felében, a szesztilalom bevezetésével a szőlőültetvények területe mintegy 10 ezer hektárral csökkent. A mostani területük: 4809 hektár, ebből 4361 hektáron rendszeresen szüretelnek. Ezen kívül sokkal kevesebb fajta szőlő terem a földeken, kevésbé termékenyek, elhanyagoltak, gondoskodó kezekre van szükségük. A legfrissebb adatok szerint az ültetvények 70 százalékán hibrid Izabella borszőlő terem. Régebben az Izabella gyomszőlőnek számított. Ezen kívül a szőlőbokrok negyede tíz évnél fiatalabb, és csupán a 35 százaléka idősebb húsz évnél.
Sajnos ez a szomorú statisztika. Jelenleg ez az egykor virágzó mesterség hanyatlik. A vidék szőlészeti és borkészítési hagyományai kezdenek eltűnni, feledésbe merülni. De egy 2001-ben összeállt kitartó borászcsoportnak, akik megalakították a „Beregvidék” társaságot, amely a 2003-ban létrehozott, Ukrajnában egyedülálló Szent Vencel borrend (szent Vencel – a Beregszászi borászok védőszentje) alapja lett, valamint a 2007-ben megalakult „Kárpátaljai borászok és borgazdák szövetségének” köszönhetően a hagyományok egy része ma is él. Ezen kívül megízlelhetjük az ősi receptek szerint készült borokat, megoszthatjuk őket barátainkkal, vendégeinkkel.
Követhető példát nyújtanak az olyan nagy kapacitású, borkészítéssel foglalkozó cégek is, mint az „Aisberg” és a „Cotnar” (COTNAR TM), akik elit európai szőlőt termesztenek több mint 500 hektáron.
Pozitív előrelépést tapasztalunk a Beregvidéki borkultúra megőrzésében és a helyi borászok munkájának népszerűsítésében a 2000-ben megrendezett első Beregszászi Nemzetközi Borfesztivál óta. Évente kerül megrendezésre, ezzel támogatva a borkészítőket, segítve az európai színvonalú borkészítés megújítását, amely egykor jressé tett vidékünket nem csak országos szinten, hanem világszerte is.
A fesztivál első napja a legendás Beregszászi sebész Linner Bertalan professzor (1887-1969) emlékművének megkoszorúzásával indul, aki 40 éves pályafutása során közel 46 ezer műtétet végzett el, többek között daganat eltávolítást, valamit szív- és agyműtéteket. Az orvosi munka mellett Linner Bertalan új szőlőfajták termesztésével is foglalkozott, rendszeresen tartotta a kapcsolatot a Pécsi Tudományegyetem Borászati Intézetével, több, mint 100 fajta szőlője volt, borait külföldön is elismerték. A Rainai Rizling és a Traminer keresztezéséből származó szőlőfajta Linner Bertalan nevét viseli. Sajnos az ismert sebész által gondozott szőlőskertek mára már tönkrementek.
2002-ben nyílt meg a Beregvidéki történelmi és néprajzi múzeum, amely Bethlen Gábor egykori nyári rezidenciájának, Beregszász egyetlen erődjének épületében található. A múzeum megálmodója és vezetője Sepa János borász, a Szent Vencel Borrend lovagja. A múzeumban többek között 1247-ből származó dokumentumokat láthatunk, amelyekben megemlítik a Beregvidéki szőlészetet és borászatot, valamint az első Kaszonyi és Szőlősi törvényeket, rendeleteket, XIX századi és a cseh korszakból (1918-1939) származó borász kiadványokat, a beregszászi borgyár gyűjteményét, a helyi borászok kitűntetéseit, borkészítéshez használt eszközöket, felszerelést.
A múzeum az utóbbi években jelentőseb kibővült. A régi boltíves pincében, amely feltehetően 1320 és 1327 között épült, és 1629-ben került felújításra Bethlen Gábor jóvoltából, létrejött Kárpátalja első önálló borászati múzeuma, amely bemutatja a borkészítés teljes folyamatát és evolúcióját az ősi időktől napjainkig. Ezen felül megismerhetjük a helyi borászok életét és tevékenységét Linner Bertalantól a Szent Vencel Borrend lovagokig.
Nem hiába szerepel egy szőlőfürt a Beregszászi címeren.
Emlékezzünk dicső múltunkra!
Hiszen Kárpátalja jövője a Kárpátaljaiak kezében van!
Sasspince©, 2017 All Rights Reserved.
